Miután agyonkapargattam idegességemben a homlokom és az arcom más területeit anyuval való telefonbeszélgetések után, kezdtem beleélni magam, hogy feljön hétvégére és segít nekem pakolni-takarítani, végül lemondta. És utálom beismerni, de tartok egy napnyi egyedülléttől is. Barátok-lakótársak hazamennek, pasi hazamegy, Cakimnak is vannak más elfoglaltságai, nemcsak én egyedül (a kis ganyééé :-D). Néha még irigykedni is tudok rá, be kell vallani, mert bármi is történjen, neki mindig ott a biztos támasz és háttér a szülők személyében. De legalábbis vele egy városban. Meg kell szokni, mert lesz még olyan, hogy lesz ez még így se. Edzem magam, és gyűjtök energiát. Abból mostanság nincs sok, de elhatároztam hogy ha kell fél litya kávéval, vidámító zenékkel alapozva megállás nélkül fogom tenni a dolgom vigyorgós magányomban. Ammen.