"Gyakran gondoltam arra, hogy amikor megismerkedek majd álmaim asszonyával, mindkettőnknek szerencsés lenne, ha részleges emlékezetkiesésen mennénk keresztül. (...) akkor ki tudnánk törölni valamennyi régi szeretőnk emlékét az agyunkból, és kizárólag egyetlen nőt tudnánk szeretni. A teljes intimitásra való képességünket nem szennyezné be a múlt."

Nagyon érdekes, és gondolatébresztő megközelítésben vázolja fel a magánélet szinte minden oldalát Boteach rabbi az úgynevezett Szex-könyvében, amiről az előzőekben utalást tettem.
Nos, sokkal kevésbé szól magáról a szexről, a szex mechanikájáról és prímán hasznosítható praktikákról, mint inkább arról, hogy miért jó nekünk, ha megházasodunk, és főleg miért jó ha életünkben egyetlen partnert fogyasztunk el. És bár az utóbbival hevesen tudok vitatkozni, megdöbbentő módon el is gondolkodtatott egy bizonyos érvelésével - összefoglalva röviden: a szex a többedik partnernél elveszti azt a varázsát, misztikumát, amit az első aktus előtt/során tapasztaltál. A második/nyolcadik partnernél már nem tudod úgy megélni a csodát, akaratlanul is objektíven szemléled a partnered teljesítményét, akaratlanul is össze kell hasonlítanod a már megtapasztalt élményeiddel, amit persze szörnyű kimondani, de teljesen logikus.
Az első az mindig első marad, a maga izgalmával, rácsodálkozásával. Az elsővel megvan az esélyed arra, hogy vertikálisan fejlődjetek, egyre mélyebben ismerjétek meg a másik testét, és az intimitásnak olyan fokát tudjátok elérni, amit sokadik pároddal már nagyobb kihívás lesz. Tudom, hogy nem lehetetlen, de ki ne tapasztalta volna meg, hogy az a feltétlen imádat és szerelem, amit az elsővel érzel, az megismételhetetlen. Az első csalódás után mennyivel nehezebb vakon bízni, mennyivel nehezebb odaadni magad teljes egészében, de mégis valahol számomra ez azt jelenti, hogy ez kell a felnőtté váláshoz, a tapasztalás kell ahhoz, hogy kinőjünk a buta naivitásból. Kellenek a sebek ahhoz, hogy megtanuljuk értékelni a többedik kapcsolatunkban mindazt, amik az előzőekből annyira hiányoztak. Én úgy érzem, hogy az érett és felnőtt szerelemhez éppen az kell, hogy ne feltétel nélkül ugorjunk bele. Hogy ne csak a szívünket adjuk oda, ne csak érezzük, hogy ez az igazi, hanem ésszel is fogjuk fel, mekkora kincset találtunk. És azt hiszem onnantól fogva a legmélyebb hálószobai intimitást sem nehéz elérni.