Találós kérdés: mikor nézik hülyének a színház közönségét 
- akkor, amikor hanyatt-homlok kirohannak a színpadról, hogy az óperenciás tengeren túlon is megkeressék szerelmüket; vagy akkor, amikor "máris rohanok, megkeresem Őt!" felkiáltással tesznek három lépést, majd teljes nyugalommal leülnek a színpadon egy székre, amíg egy másik jelenet játszódik ugyanazon színpadon?
Ezen gondolkoztam sokáig, mikor kijöttem a Velencei kalmár után a színházból. Úgy indultak a színpadi események, hogy az összes színész bevonult a legelején, és a színpad hátsó felében felállított széksorra letelepedett, mint az ítélőbírák (persze az sem lehetetlen, hogy szándékolt volt az ítélőszék-benyomás). Az aktuális jelenet szereplői innen pattantak fel, kisétáltak a színpad előterébe, és játszottak nekünk. Majd visszaültek, hogy átadják helyüket a következő jelenet szereplőinek.
Zavart engem, mert az inaktív játékosokat is muszáj volt figyelnem, hogy mennyire unott arccal ücsörögnek, vagy hogy a Haumann Petra milyen arckifejezéssel szemléli, mikor a fösvény, vén zsidót játszó apukája összeomlik a színpadon.
Az öreg Haumann pedig brillírozott, elhittem neki, mikor ellentmondást nem tűrő kíméletlenséggel követelte azt a bizonyos egy font húst az adósa testéből, és azt is elhittem, amikor megtörten, egy nagy senkiként botorkált ki a színpad mögé.
A fiatal színészek is hitelesek... lettek volna, ha nincs ez a kis posztmodern újítás. Hogy nem hagyják meg a nézőnek az illúziót arra a két órácskára, hogy mindez tényleg megtörténik, a színfalak mögött sorsok dőlnek el. Nem. A színész az végig csak színész, csak eljátssza, nem létezik Bassanio, nem létezik Antonio, nincs Portia sem ez mind csak szerep. A jelenet végén egy gombnyomásra visszavedlenek színészekké a szemünk láttára, ők is csak szemlélői színésztársaik játékának, miközben átöltöznek (még mindig a színpadon) a következő jelenethez. Mindezek ellenére meg tudtam lassan szokni e
zt a kis "nüanszot", és szórakoztató volt, és szövevényes, és igazán shakespeare-i: intrikák, szerelem, trükkös akadályok, álruhák, senki sem az akinek látszik, a gonosz megbűnhődik (bár erős erkölcsi dilemmába kényszeríti a nézőt, hogy valóban megérdemli-e a büntetést, jogos volt-e az igazságszolgáltatás).
zt a kis "nüanszot", és szórakoztató volt, és szövevényes, és igazán shakespeare-i: intrikák, szerelem, trükkös akadályok, álruhák, senki sem az akinek látszik, a gonosz megbűnhődik (bár erős erkölcsi dilemmába kényszeríti a nézőt, hogy valóban megérdemli-e a büntetést, jogos volt-e az igazságszolgáltatás). Plusz meglepetés volt, hogy egy törékeny szőke lány ücsörgött a színpad szélén, aki angolul adta elő a zenei betéteket. Varázslatos, kicsit füstös hangon. Harcsa Veronikának hívják, több jazz-zenekarban is énekel, kedvem támadt megszerezni tőle egy-két albumot - csendes, hideg, melankolikus őszi esték háttérzenéje lehetne.
