Ma délelőtt meghalt nagyapám. 94 éves volt. Kb. 3 hete lett egyik napról a másikra magatehetetlen, egy buta tüdőgyulladás következményeként.
Próbálok felidézni szép emlékeket róla, nem könnyű. Nem azért, mert a rossz emlékeim vannak túlsúlyban, dehogy. Csak kevés róla az olyan emlékem, ami bármiért is maradandó lenne. Mióta az eszemet tudom, mama által elnyomottan, csendes nyugalomban tengette a napjait. Kivéve természetesen a mániás időszakait - merthogy mániás (vagy bipoláris?) depresszióban szenvedett már nagyon régen. De nem a hiperaktív, és sok fejfájást okozó korszakaira akarok emlékezni most.
Az elmúlt években már csak az időjárás érdekelte, és hogy mi lesz ebédre. Régebben is ez volt jellemző a csendes időkben, de akkor még el tudtunk ráncigálni strandra, vagy egy tokaji sétára, vagy legalább a telekre. De jó ideje már csak otthon ült a bordó kardigánjában, és csak nézett maga elé, ha megérkeztünk köszöntött minket, megkérdezte milyen kint az idő, majd visszatért a maga kis zárt világába.
Egyetlen gyerekkori emlékem maradt meg nagyon tisztán, amikor mama őrá bízott minket, mert más dolga volt. Kivitt minket a játszótérre, a húgommal viháncoltunk a mászókákon, és emlékszem arra a hirtelen jött gondolatomra, hogy de hiszen nagyapa sohasem ölelt még meg engem! Akkor odafutottam hozzá, és megöleltem, ő meglepve visszaölelt. Alig néhány pillanat volt, aztán szaladtam vissza játszani, mintha meg sem történt volna. De én tudom, hogy megtörtént, és örülök neki. Ma főleg. Nyugodj békében, nagyapa!
