A kis kocsim eladósorba került. Bő két évet vezetgettem boldogan, az elsőautó tulajdonosok örömével. És naivitásával. Történt ugyanis, hogy 2010 februárjában megkötöttük az adásvételi szerződést, én pedig eufóriában úszva vettem birtokba a kis Corsikát, sejtésem nem lévén a törzskönyv nevezetű kardinális jelentőségű dokumentumról. Amelyet az okmányiroda küld ki részemre a körzeti postán keresztül a bejelentett címemre. Ahol akkoriban már rég nem laktam... az albérlőim pedig nem szóltak, nem adtak át értesítést, én pedig természetesen nem kértem rajtuk számon tudatlanságom okán.
Két teljes év eltelt, és mikor tegnap rámparancsolt a Fül, hogy adjam elő a törzskönyvet, hogy a kedves érdeklődőnek el tudjuk adni a kocsit, néztem nagy bamba szemekkel. Aztán szétkommandóztam az egész lakást autós doksik után kutatva, már az adásvételit is a fiókos szekrény háta mögül vadásztam elő (note: muszáj sürgősen elköltöznünk, itt képtelenség rendszert tartani), és miután nem volt semmi törzskönyvnek látszó tárgy a közelében sem, elkezdtem agyalni. Merthogy nyilván hülye is lehetek, de nem emlékszem, hogy egyáltalán találkoztam volna ilyennel. Miután informáltak a srácok arról, hogy ezt a valamit a postán kellett volna átvennem, akkor már biztos voltam benne, hogy ilyen kanyarom nem volt soha. Hűazannya, az már baj, vakargattuk egymás fülét. Holnap első dolog, hogy okmányirodát hívom.
Az okmányiroda átkapcsolgatott innen oda és vissza, hümmögtek, ejnyebejnyéztek, majd kiokoskodták, hogy ők itt azt látják, hogy 2010 márciusában a postának kiküldték a szajrét, és mivel onnan nem jött vissza, ezért azt márpedig valaki átvette. Hűazannya, az már baj, szisszentem fel, hiszen az a valaki biztosan nem én voltam, és ha az albérlőm vette át, akkor mi a bánatért nem adta ide? A hivatalnok néni megadott egy rakszámot a küldeményhez, mondván keressem a postán, innentől övék a kompetenciális hatalom.
Hívom a postát, hümmögés, dorgáló hangszín, hogy mégis mit gondoltam, max fél évre visszamenőleg lehet bármit is ellenőrizgetni, tudom hova menjek a hülye rakszámommal. Najó mostazeccer, mongya kisasszonka. Aha, hmm, érdekes. No lássa kivel van dóga naccsád, ezt a rakszámot mégiscsak látom a rendszerben. Hát eztet visszaküldtük a feladónak, mer nem teccett átvenni, ejnyemár. Tényleg? - hüledezek kedvesen - Akkor a feladó miért küldött magukhoz? - Nohát azt már nem tudom, a viszonhallás.
Hívom újra az okmányékat. Másik nő veszi fel, de már ő is képben van, futótűzként terjed a hivatalban az ilyen esemény ám. Ja igen hogy maga az a törzskönyvet nem átvevő renitens nőszemély. Hát márpedig nálunk tényleg nincsen, már mondta a Ursula is, nem ért a szóból? Nem, arról sincs adat, hogy leselejteztük volna, pedig egy évig tároljuk az ilyent, fogja már fel, aztán reszeltek a maga törzskönyvének, kalapkabát, viszonhallás satöbbi.
Aztán elpanaszoltam a dolgot Fülnek, aki riasztotta Lackót, akinek van egy cimbinője egy másik okmányirodában. Meglátogatta, behozott pár doksit hogy másoljam le, telefonált még egy-kettőt, és nyilván szépen mosolygott a cimbinőjére, mert egy-két órán belül hívott engem, hogy holnap átvehetem a törzskönyvemet. Én meg csak habogtam, hogy ezt hogyan? Hol vegyem át? Máris intézett nekem egy újat? Nem, ez nem az új, ez a régi. Egy protekciós varázsütés, több nem is kell, és mégis megvan az a 2 éve kiküldött törzskönyv, ami reggel még a széfben sem volt, semmi nyoma nem volt semmilyen nyilvántartásban és selejtezési listában, és hótziher volt, hogy a posta szórta el valahol. Megvan, mégpedig ott, abban a hivatalban, ahol kétszeri zaklatásra is szartak a fejemre.
