Beigazolódni látszik az az elmélet, miszerint én Susan Sarandon-típus vagyok. Vagy épp Meryl Streep vagy Sigourney Weaver. Így a 30 felé közeledve ezt pont nem bánom, 14 évesen viszont nagyon szomorú lettem volna, ha egy jóindulatú jósnő elém tárja, hogy még legalább 10 évig csúf béka maradok, és nem fognak kapkodni utánam a pasik... Pedig pont így lett.
Persze a kapkodás szintje még mindig szerény mondjuk Marilyn Monroeval összemérve, de vannak bizonyos flesseim még a pasimon kapottakon kívül is.
A közé
piskolai és egyetemista fotóimat elnézve viszont a legkevésbé sem lep meg, hogy nem dúskáltam a kantengerben. A piszkafa-termet még hagyján, de a haj, és az öltözet megér egy misét. Visszatérő nappali rémálmom az az outfit, amit akkor viseltem, amikor az egyik plátói szerelmem mellémült a buszon, én pedig végigizzadtam a hazautat, hogy akkor most mindjárt megszólít, biztos hogy azért ült mellém mert ő is érez valamit. Hát a külsőm akkori állapotát tekintve ezt mai fejjel teljességgel kizárom. Illetve érezhetett szánalmat, vagy kitörni készülő röhögési ingert, esetleg ezek elegyét. Kezdjük a fejtől: vállig érő, apró fürtös dauerolt barna haj szögegyenes frufruval; apró pattanásokkal és mitesszerekkel tarkított sminkmentes és zsíros arcbőr. Felsőruházat: egy XL-es méretű türkizzöld hatalmas budmil feliratos póló az S-es felsőtesten, egy bordó színű, indokolatlanul bő répafarmer, és egy márkátlan fehér edzőcipő mindezt megkoronázandó. Mondhatom, nem egy randiszerkó. Egyetlen soványka mentség, hogy ez akkor sportosan menőnek tűnt, mint ahogy a fehér amerikai-focista stílusú hatalmas pulcsi is, amit folyton hordtam.
A másik végletbe i
s át tudtam azért esni, nagyon csinosnak gondoltam például azt a gyerekméretű plüsstopot macifigurákkal az elején (egész pontosan a tesóm hordta 4-5 éves korában), amit előszeretettel vettem fel sulidiszkóba is, és amelyből az egész hasam kilógott, illetve az este végére sötétkék plüsscafatok pállottak bele kivakarhatatlanul a hónaljamba, annyira szűk volt. A bunkó és flegma angol tanáromat pedig akkor utáltam meg végleg, amikor szóvá tette, hogy úgy néz ki rajtam a cukipóló, mintha kinőttem volna (pedig nem én nőttem ki, hanem a húgom!!). És hát ugye csodálkoztam, hogy szűzen érettségiztem le. És jelentkezők hiányában misztikusan elérhetetlennek tűnt az elképzelés, hogy valaha is kikerülök az erkölcsi tisztaság e rémisztő katlanából.
Aztán mégsem volt olyan nehéz kikerülni belőle, a fashion fail kategóriából annál inkább. Az érettségi után következett még 5 szégyenletes év, amikor a Vans deszkás cipő volt a vágyálmok netovábbja, és mikor ösztöndíjból sikerült hozzájutnom, évekig rágyógyult a lábamra. Az az eszményi férfi deszkás cipő, amihez a sportos stílus jegyében puma pólókat meg válogatott trapézfarmereket hordtam - ez speciel nem volt annyira baj, seggem úgysem volt, amit domboríthattam volna, a melleimről ne is beszéljünk. Nem segített az sem, hogy a nagy első szerelemben olyan pasi mellett horgonyoztam le, aki úgyse azért imádott, mert nő voltam, hanem azért mert minden mókába ujjongva ugrottam bele az oldalán, mert nem sértődtem meg a durva viccein, és úgy minden szempontból bírtam a strapát.
És az a bizonyos jósnő biztosan látta volna a kártyáiból, hogy a nagy vízválasztó egy London nevű város lesz. A stílus, a sokszínűség, a pezsgés és a hódítás városa. Hódítás, az mi. Stílus, az van már nekem, sportos is, meg menő is. Hogy itt mégsem látok senkin sportcipőt? Naná, mert én kitűnök a tömegből az egyéniségemmel. Aztán barátkoztam, ismerkedtem, és felmerült bennem, hogy nem pont ezzel kellene kitűnni, mert ezzel ciki vagyok. Asszimilálódásra vágytam, és elkezdtem figyelni a nőket. Megdöbbenve tapasztaltam, hogy a klubokba a nők kizárólag szoknyában, vagy még inkább csinos egyberuhában járnak, magassarkú, csilivili cipőkkel. Botrány, de nem farmerben és szűk trikókban, amihez otthon szokva voltam. Elkezdtem picit többet mutatni a bőrfelületeimből, és azt láttam, hogy a férfiaknak ez tetszik, hoppá. Nem mellékes persze, hogy addigra már valamelyest előbújtak a másodlagos nemi jellegeim a fogamzásgátlók jótékony hormonbombájának köszönhetően. Fel is szedtem pár kilót a gyerekvigyázó munkakörben, tunyultam és nassoltam, míg a gyerek aludt, hat hónap alatt a mozgás kimerült abban hogy egyszer kipróbáltam, milyen reggel futni, és nem tetszett.
Mindenesetre a heti béremet a shopping centerekben vertem el, ruhákra, cipőkre, és magamat leptem meg 
a legjobban azzal, hogy ezt mennyire lehet élvezni. És főleg hogy jól állnak rajtam a saját méretemben a ruhák! Főleg a szűk nadrágok, a szűk rövid szoknyák, és a szűk felsők. Mi több, a pasik nemcsak hogy megnéznek, hanem meg is szólítanak, el akarják kérni a számomat, bókolnak, és félreérthetetlen ajánlatokat tesznek, azta. Úgy jöttem haza, hogy soha többet nem akartam felvenni emberek közé a még mindig kiváló állapotú Vans-cipőmet, és teljesen kinyíltam a divat felé, megadtam magam a nőies ruháknak, és átkoztam a hülyeségemet, hogy mindez ilyen sokáig tartott.
De más tekintetben, mármint biológiailag is úgy érzem azok közé tartozom, akik később virulnak ki, érett nőként sokkal erősebb a kisugárzásuk. Vagy talán csak később jönnek rendbe saját magukkal és a testükkel, nem tudom. De most jól érzem magam, és nem is félek már annyira attól, milyen leszek majd negyven vagy ötven felett. Csinos leszek és ízléses, szeretve leszek legalább magam által és reményeim szerint A férfim által is, még annyi év után is. Erre ez a poszt is emlékeztetni fog, és az a fotósorozat is, amit nemrég készíttettem magamról útmutatóként, mementóként a(z első :-) fénykoromról, és amire nagyon büszke vagyok.
