Az utóbbi napokban több helyről is visszaköszön a belvárosi nosztalgia, amikor vad fiatalságomat éltem Porcogóval és Ribbonnal a közös albérletben, és vártuk az igazit. Ki így, ki úgy. Ki elvolt mint a befőtt egyedül is, ki kesergett a múlt után és várta hogy ölébe hulljon a szerelem, ki pedig kézzel-lábbal kapálózott, hogy elébe menjen a szerelemnek. Persze hogy az utolsó voltam én. És persze hogy a befőtt-lakótárs találta meg leghamarabb a boldogságot, neki valóban házhoz jött - már az albérletavató bulin.
Én pedig randiztam ész nélkül. Ismerkedtem buliban, vonaton, neten. Főleg neten. Egyike volt az első randipartnereimnek a kalapos srác. Laza üzenetváltások után elvitt egy olcsó borozóba, hanyagul elterpeszkedett velem szemközt a fapadon, és beszélt, és filozofált, és elmélkedett. Mikor megtudta hogy van némi közöm az irodalomhoz és a bölcsészethez, szárnyakat kapott, és szemmel láthatóan elkápráztatta önnön elképesztő műveltsége. Én pedig szóhoz sem jutottam - csak én nem a káprázattól, hanem egyszerűen nem kaptam lehetőséget. Bájos mosollyal végighallgattam a Mestert, aztán búcsút vettünk. Többet nem is láttam. Legközelebb akkor hallottam róla, mikor a másik randilázban égő barátnőm is összeakadt vele egy másik netes oldalon keresztül. Könnyedén beazonosítottuk a kalapról és a stílusról, jót nevettünk a véletlen egybeesésen. Aztán uszkve 4 évvel később megjelenik ez a könyv, egy srác publikálja netes randevús tapasztalatait, többszáz találkozó alapján. Hát persze hogy a kalapos srác az. Biztos okosabb lenne előbb elolvasni, és úgy kiteregetni, hogy én is egy voltam a sok közül, de nem gondolom hogy benne megmaradt bármi abból az estéből. Legfeljebb egy rövid jegyzet vagyok a három teleírt kalendáriumában, hiszen még csak hanyatt sem vágtam magam úgy, mint az a "többszáz nő", akinek emléket állít a könyvben.
