Mosolyognivaló, hogy az erősebbik nem a legtehetségesebb az elanyátlanodásban. Kötelező villámlátogatást tettem édesapukámnál, aki épp a kötelező haragszomrádot játssza élettársával, most éppen megint szétköltöztek édesmostohám kislánya miatt. Apucin már éreztem a fincsi sárgadinnyés vodkát mikor megérkeztem, ebédhez is megittuk az áldomást, aztán még néhány sör következett (mármint neki, köztudomásúlag nem bírom a szagát se), mindeközben végeláthatatlan panaszáradat az istenbarma-kényeszkedő-világlustája mostohahúgom miatt (akit hálistennek majd egy éve nem láttam), aki vérszíváson kívül nem sok mindenhez ért. Délben kászálódik ki az ágyból, anyját szobalánynak használja, apámat pénzeszsáknak, közben csak billegeti magát hófehér-szőkére festett hajával és óriási egójával. Úgyhogy hallgattam, bólogattam, a szokásosnál tovább maradtam, mert nonverbális jelekből vettem, nem akar az öreg egyedül maradni a nagy bánatával, hogy mindezek ellenére párocskája mégiscsak a kislányát választja, ha arra kerül sor... Anyukám viszont sosem fogja megérteni, hogy az én galád éccsapámhoz mért ragaszkodom ennyire, mikor nyilvánvaló, csak ilyenkor van rám szüksége. Asszem én sem értem, de kell ezt? Megesik rajta a szívem, annyira szeretnivaló, és mégiscsak hol is lennék az ő kis ebihalacskája nélkül :-))