Azért kellett lefotóznom, mert olyan mintha egy sírkőre került volna Rezevics Paula (későbbi Mézga Gézáné) és Hufnáger Pisti. Csak most az én nagyanyám és az ő hufnágerpistije. Szegény mélydepressziós nagyapámat boldogítja mindig az ő régi nagy szerelmének édes emlékével. Tudniillik négy évig udvarolt neki a márföldibandi, aki még a katonai szolgálat alatt is fáradhatatlanul írta a rajongó leveleket a Juliskájának. Akit közben a szülői szigor maga alá gyűrt, és egyszercsak már nem is válaszolhatott, és kurtánfurcsán, ámde nem túl tisztességesen vetett véget a románcnak. 
De azóta is kísért minket a szerelem emléke a toronymagas piedesztálról, hisz mama hűen ápolja, nem félreérthető célzásként sűrűn emlegeti-nótázza, hogy az első szerelem "nem több, mint egy kézfogáááás" - ezzel pedig engem és húgocskámat boldogítva, minthogy erősen megalapozott gyanúja szerint esetünkben nem csak kézfogásra került sor annál a bizonyos elsőnél... Azért legalább a temetőben ott a groteszk fintor - vagy elégtétel? - a sorstól. Szomorú, hogy az én történetem szereplői közül egyiknek már a második évszám is teljesegész, csak egy másik sírkövön...
