Néha - így nyáron főleg - megáll velem reggel az idő, és eszembe jut, hogy is nézett ez ki mondjuk öt évvel ezelőtt. Vagy tíz.
(a képernyő lassan hullámozni kezd, majd elénk tárul egy tetőtéri szoba, a serdülés tüneteit mutató, reggeli napfényben szendergő, vékonka tizenötéves lánnyal az ágyban)
Reggel kilenckor kinyitom a szemeim, a madarak csicseregnek, a kutyánk hátul ugatja a két büdös macskát, habzó szájjal morogva-ugatva és körbe-körbe rohangálva a kenneljében, mert ezek a dögök direkt harminc centire a kerítésétől süttetik a hasukat.
Kinyitom a reluxát és az ablakot, és látom elbiciklizni előttünk a szomszéd Icanénit, aki már hazafelé tart a temetőből. Lassan-nemsietve lebattyogok a lépcsőn hálóingben, a kishúgom már rajzfilmet bámul a tévében. Anyáék persze dolgoznak, csak ketten vagyunk (senkisem mondja meg meddig tart a tévézés, hogy és mit együnk, mennyire vagyunk lustadögök és mérnem jut eszünkbe ezt és ezt lesikálni, felmosni, elrakni...) Bambulok a tesóval egy kicsit én is, aztán kitaszigálom reggelizni a teraszra. Reggeli után lehet hogy átöltözünk, lehet hogy nem, de biztosan lemasírozunk epret szedni, mert azt szeretjük, és mert van. A saját kertünkben.
Aztán fogom a könyvemet, és a kerti hintába telepedve olvasgatok egész délelőtt (én biztosan olvasok, a hugi szerintem sorozatot vagy zenetévét néz, néha bevakkantok, hogy hangot rá...), néha csak csukott szemmel engedem, hogy rámpirítson kicsit a nyári nap...
(lassú képernyőhullámzás, egy morcos, majd' huszonhat éves, vékonka nő néz vissza a tükörből - reggel fél nyolckor fekete szövetnadrágban és szaténingben próbál arcot rajzolni magának, és lélekben felkészülni a nyolcóra munkára)