Nyuszifaktor

Gyomorgörcs, fojtott düh… főleg magamra, legnagyobb ellenségemre. Amikor
pofátlanul rádlőcsöli a kollegád a saját feladatát, mert nem ér rá a traccsparti közben
azzal foglalkozni. Amikor visszadobja neked a kis cetlit, hogy ezt pont te is meg tudod csinálni (bár nem a te dolgod).
Amikor a többi jelenlévő kollega közül az egyik cinkos és kaján vigyorral nyugtázza, hogy pont ezt érdemlem,
úgyis csak lábtörlő funkcióm van a cégnél, a másik pedig zavartan néz hol rám, hol a cetlit elegánsan visszanyújtó
úriemberre, láthatóan agyalva, hogy most ez komoly-e, tényleg hagyja-e hogy én csináljam. Tényleg hagyja.
Na akkor én…
A.) elegánsan visszaadom, mondván kedves xy, ehhez sajnos nem értek, ám a te rutinoddal bizonyára secperc alatt meglesz a dolog
B.) halkan, ám ellentmondást nem tűrő határozottsággal közlöm vele, hogy engem nem lehet hülyére venni, it’s not my fuckin’ cup of tea, egyébként is úgy látom pont ráér
C.) kaján vigyorral lendítem lábam, és belehelyezem piciny lábfejemet a szájába, majd miután lerúgtam a manduláit, a lendületből marad még a másik kollegának is, fülöntaposom, csak hogy értse, nem én vagyok az, akivel szórakozhatnak
Ehelyett balekságom teljes tudatában, nagyot nyelve vonulok el a kib@szott cetlivel… említettem már hogy képtelen vagyok spontán, megfelelő lélekjelenléttel reagálni engem ért inzultusra? Micsináljak, tarkólövés? :-)