Emlékszem, hogy egyszer játszásiból belöktem a kishúgomat a garázsfeljáró melletti csalános dzsumbujba. Mentségemre szóljon, hogy nem szándékos volt, csak lökdösődőset játszottunk (hogy mivel nem tudtuk lefoglalni magunkat diligyerek korunkban...), és így alakult, sajnálom.
És akkor jött az a szörnyűséges jelenség, ami legtöbbször álmunkban szokott előjönni, hogy vészhelyzetben vagy, sürgősen kell cselekedni, és mégsem tudsz, mert vagy lebénultál és nem tudsz moccanni, vagy segítségért kellene kiáltanod, de rájössz hogy nincs hangod. Na ennek a mintájára próbáltam nyújtani a segítő kezemet huginak, akinek eltorzult arcán láttam, hogy még nem tisztázta le magában, hogy most lefelé görbüljön a szája sírásra, vagy röhögjön. No nekem nem volt ilyen gondom, pillanat töredéke alatt eldöntöttem, hogy ebből éktelen nagy, megállíthatatlan röhögés lesz. Miközben ő a hátán fekve, az összes kicsavart végtagjával az ég felé kalimpált, én rázkódtam és hasamat fogtam, úgy nevettem szegény szerencsétlen tesó nyomorán. Mindketten harcképtelenné váltunk, ő a helyzeti hátrányából fakadóan, én meg az engem legyűrő nevetőgörcsnek megadva magam. Neki közben sikerült abszolválni az egyidejű zokogást és vihogást, majd valahogy kiszerencsétlenkedtem őt a gödörből, és együtt folytattuk a viháncolást. Hálistennek néhány horzsolással megúszta.
Tegnap majdnem ugyanígy jártam a párom családjánál, mikor előkerültek a régi fotók és emlékek a két kis vadorzó pöcsösről (ti. párom és öccse) - olyan jó tesók, hogy még ma is közös titkos nyelvük van, ami kívülről úgy tűnhet, hogy a magyarnak lehet egy dialektusa, és mégsem tudom felfogni a mondataik értelmét. Amikor kérésre közérthető nyelvre váltottak, könnyesre nevettem magam a történeteiken. Mit is csinálnánk tesó nélkül... hogy unatkoznánk :-)
