Tehát van ez az exbarátnőm (legyen mondjuk Zsani). Érdekes, hogy a lányoknál ilyen is van, nem ritkán. Kerestem már az okokat, miért vannak a fiúknak tartósabb barátai, és lezártam magamban azzal, hogy azok a "barátok" nemritkán inkább jó haverok. Nem nyílnak ki egymásnak úgy, mint mi. A barátnők, az igaziak, hosszan elemezgetik saját lelkivilágukat, jól meghallgatják a másik sirámait, tanácskoznak, legapróbb részletekig tárgyalják ki ha kell (és persze hogy kell) az ágykérdéseket is. Egyetlen rizikófaktor létezik, ami azonban kifejezetten nőspecifikus. Irigység. Mentségemre szóljon, én igyekszem csírájában elfojtani az ilyesmit, és azt hiszem ki is jelenthetem, hogy nem tettem soha olyat, aminek a sárga monster volt a mozgatórugója.De szóval ez az exbarátnőm. A második általános iskolámban kerültünk egy osztályba. Abban a nagyon bizarr osztályban, amihez szinte csak rossz emlékek fűznek.
Viszonylag hamar egymásra találtunk, jókat tudtunk beszélgetni, együtt jártunk könyvtárba, hazavitt magukhoz, és mindkettőnknek fontos volt a jó eredmény a suliban. Zsani érettebbnek tűnt a többieknél, sokmindenről már kialakult véleménye volt 12 évesen. Valahol azt hiszem fel is néztem rá emiatt, meg amiért már akkor fiúzott, meg hogy ő már menstruált :-). Hangsúlyozom, felnéztem rá, és nem irigy voltam, mohón hallgattam a fiúzós történeteit. Furcsa volt és bántott viszont, hogy az osztálykiránduláson, bár mellém ült le először, egész úton másokkal diskurált engem magamra hagyva, és a kirándulás alatt is egy másik lánnyal sétálgatott, én pedig tanácstalanul ténferegtem, másokhoz csapódva. De azért a suliban a szünetek az enyéim voltak, és örültem neki.
Aztán egyszer beütött a krach. Irodalomórán kiselőadás-témákat kellett választani, Zsani épp hiányzott. Szerettem Mikszáthot. Igen, tudtam, hogy ő is, és azt is hogy ő szeretné csinálni. De nem éreztem igazságosnak, hogy lestoppolhatja előlem. Jelentkeztem, megkaptam a feladatot. Aztán mikor elmentem meglátogatni és leadni neki a házikat, elmondtam. Azt mondta, dögöljek meg. Szó szerint. És hihetetlen bűntudatom volt. De megbocsátott, és én hálás voltam érte.
Aztán mégegyszer hibáztam. Az egyik fiú-ügyét elkottyantottam egy másik barátnőnknek az osztályban. Visszajutott hozzá, persze. Azt mondta, soha többé nem tud megbízni bennem. Még aznap egyik szünetben bevallotta, nem is ez a fő ok. Kijelentette, mi soha nem lehetünk igazi barátnők, mert ő mindig irigy lesz, amiért nekem jobbak az eredményeim. Megdöbbentem, de beláttam, hogy így tényleg lehetetlen.
És a következő csavar (visszagondolva gusztustalan és szégyenletes, de ott és akkor abban a groteszk osztályban természetesnek tűnt) : a következő szünetben szabályosan lepaktáltunk, négy ember sorsa fölött döntöttünk. Hogytudniillik: ha már köztünk ez nem működik, gondoskodnunk kell más barátnőről. Nézzük például a Lenkét meg a Marcsit. Látszólag tökjól megvannak, jóbarátnők meg minden. Már tudtam mi következik. Nekem szegezte a kérdést, nagyvonalúan felajánlva a választás lehetőségét: Lenkét vagy Marcsit választod? ...
Lenkét választottam, mert tudtam, hogy ő magának Marcsit szeretné. Ezután szépen összehangoltan véghezvittük a barátnőcserét. A következő szünetben kicsaltam magammal Lenkét az udvarra, és utána ezt tettem minden szünetben, az én exbarátnőm is tette a dolgát Marcsival. Egyszercsak Lenke már az én barátnőm volt és nem a Marcsié.
Zsanival egy normális, de hűvösebb viszony maradt köztünk, én a nyolcadikos ballagásig is a csendes, szerény és őszinte Lenkével barátkoztam, most is jó szívvel gondolok rá vissza.
Aztán a véletlen úgy hozta, hogy ugyanabba a középiskolába vettek fel minket Zsanival, szerencsére más osztályba. Nagyon ritkán beszéltünk, inkább csak köszöntünk egymásnak a folyosón ha úgy hozta...
Majd másodikban egy szépemlékű iskolai bulin csókolóztam először. Véletlenül épp egy volt osztálytársammal, aki anno Zsaninak és nekem is tetszett (frászt, bele voltam zúgva évekig), mert helyes volt, koraérett módon intelligens és szerény. A buliban Zsani is ott volt. Látott minket kézenfogva távozni. Utána már a folyosón sem köszönt.Amikor egyetemre is ugyanoda kerültünk, ráadásul ugyanarra a karra, majdnem ugyanolyan szakpárra, már kezdtem sorsszerűségre gyanakodni. Továbbra sem ismertük meg egymást, az öt év alatt egyszer sem beszéltünk. Nem éreztem én sem hajlandóságot a viszony normalizálására.
A mai napig ő azon két embernek egyike, akivel csúnyán megromlott a viszonyom (annyira, hogy még az ismerősös szájton sem ismerjük egymást). A másikról majd egy következő sztoriban.
És végül, hogy miért is állítottam pont ma emléket ennek a régenvolt "barátságnak"... Ancsim épp ma navigált el engem Zsani profiljára azon a bizonyos ismerősös honlapon. Találjátok ki, mit tartott magáról a legfontosabbnak közölni. Segítek. Egy nagyon pozitív személyiségnek vallja magát, aki mindig az élet napos oldalát nézi (mindez angolul persze). Nos? Sors vagy nem sors?
