"Volt egyszer egy fiatal lány, akit a környezete legjobb esetben is csupán hétköznapi külsejűnek tartott. Az apja már annak is örült volna, ha legalább két tevét kap érte. Egy nap eljött egy fiatalember, aki megkérte a lány kezét. Az apja elképedve hallgatta, amint a kérő tíz tevét kínált érte. A férfi ragaszkodott ahhoz, hogy kifizesse ezt a csillagászati összeget, annak ellenére, hogy az apa kevesebbel is beérte volna. A fiatal pár természetesen összeházasodott. Némi idő elteltével az apa meglátogatta a lányát és vejét. Bámulva látta, hogy a leánya sugárzott a szépségtől, sőt - egyenesen gyönyörű lett. Amikor az apa szóba hozta ezt a változást, a nő így magyarázta: "Nézd apám, éveken keresztül azt hallottam tőled, hogy nem vagyok csinos. Elhittem, és olyanná is váltam. A férjem azonban mást beszélt nekem. Úgy gondolta, hogy gyönyörű vagyok, és kész volt kifejezni is ezt. Azt mondta, hogy az ő becslése szerint én egy 'tíztevés' lány vagyok. És neki köszönhetően, valóban 'tíz-tevés' lánnyá is váltam."*

"A legfontosabb, amit a szülők a gyermekeiknek adhatnak, a stabil házasság. Amikor a gyerek ránéz Apura és Anyura, és látja, hogy mennyire boldoggá teszik egymást, reménység támad benne arra, hogy egy nap ő is boldog házasember lesz. Ezáltal a gyermek jót vár az élettől, ahelyett, hogy félne a felnőtté válástól. "

megj: Természetesen azonnal megkérdeztem a Fült, hogy értem hány tevét adna. Azt mondta, az összeset. Kár, hogy annyi nincs :-))))

Tulajdonképp az előző posztból is kiderülhetett, hogy erősen házasságtérítő szándékkal íródott ez a bizonyos "szex"-könyv. A szex is természetesen házaséleti vonatkozásban jelenik meg, tulajdonképp leplezetlenül tálalva az ellenérzést a házasság előtti, vagy melletti szexről. Ami érdekesebb, hogy ezt mégis szimpatikusan tálalja a rabbi, majdnem mindenhol olyan észérvekkel támasztja alá véleményét, vagyis hogy a nemkóser szex tulajdonképp miért is nem jó neked hosszú távon, hogy javarészt nem tudod "Ez mekkora marhaság!" - felkiáltással eldobni a könyvet. Felvázolnám idézetekkel megspékelve a rabbi három fő érvelési irányvonalát a házasság mellett:

1. Kezdeném egy olyan ősi állásponttal, amit a rabbi is idéz - Majmonidésztől: "a Mindenható azért rendelte el, hogy az emberek nyilvánosság előtt kössenek házasságot, mert ezáltal a minimumra lehet csökkenteni az embereknek az egymás teste iránti versengésből fakadó feszültségeket. (...) Annak érdekében, hogy az emberek békében élhessenek, szükség volt egy olyan intézményre, amely világosan megkülönböztette azokat az embereket, akik már foglaltak, és emiatt kiszálltak a versenyből."
Elgondolkodtató. Ennek a továbbfejlesztése a második irányvonal:

2. "Amikor egy férfi jegygyűrűt visel, ezzel nemcsak arról ad jelzést a külső világnak, hogy szeret valakit, hanem arról is, hogy büszke erre az elkötelezett kapcsolatra. Olyan büszke, hgoy kész mindennap egyértelműen a világ tudomására hozni hovatartozását. (...) ez a jel mindenki számára világossá teszi, milyen sokat jelentenek egymás számára. (...)
Száz emberből száz mást fog érteni azon, hogy mit jelent az elkötelezettség két együtt élő ember számára, amikor meghallják azt, hogy csak egy kapcsolatról van szó. (...) Amikor két ember együtt él, fel lehet tenni a kérdést, vajon komoly-e az a kapcsolat? De ugyanezt nevetséges lenne megkérdezni egy házaspártól. Nekik nem kell elmagyarázniuk az embereknek, hogy "nézd, együtt élünk, szeretem őt, ő az enyém, együtt alszunk, közös pénzből élünk."
Bevallom, hogy ezen a ponton már felszökött az adrenalinszintem, ez éppen az az érvelés, ami ellen mindig is tiltakoztam, gondolom egyértelmű, hogy miért épp a fenti szavakat vastagítottam enyhe ingerültséggel. Nem a külső világnak élem meg a kapcsolatomat, nem másoknak szeretném bizonyítani a szerelmemet és elkötelezettségemet, tulajdonképpen hidegen hagy, ha a szomszédok, meg a családom is azt gondolja, hogy mi csak "összeálltunk, mint a lovak", mert egyedül az a fontos, hogy a párom előtt ne legyen kétséges, hogy mit érzek, neki betonszilárdsággal tudnia kell, hogy az övé vagyok. Így hát miért is kellene nekem magyarázkodnom bármiért is, mikor nem az a célom, hogy mások tisztában legyenek a szándékainkkal?
Az indulatomat csak fokozta a Kóser vágyak című fejezetben, amikor arról számolt be, hogy egy diákja panasszal fordult hozzá, mert egy úgynevezett barátja éveken keresztül "megpróbálta lenyúlni" az ő barátnőjét. Mire a rabbi felteszi a kérdést: "De hát bűn volt ez? Vajon az, ha valaki megpróbálja felcsípni egy másik ember barátnőjét, ugyanolyan súlyos dolog, mintha valakinek a feleségét próbálja meg elcsábítani?" Nos, itt már bele is firkáltam a könyvbe, elismerem :-). Amíg a rabbink itt is a házasság szentségét és súlyát próbálja hangsúlyozni, mintha nem látná meg azt, hogy a panaszkodó diák nem a kapcsolatát akarta minősíteni, hanem a barátságát az említett fiúval. Mintha a rabbi felmentené az alól a csábító szándékú "barátot", hogy szándékosan vagy nem gondolkodva akart fájdalmat okozni, és ezzel súlyos törést okozott a barátságukban.
Ezzel tulajdonképp nem kevesebbet állít a rabbi, mint hogy mély érzelmek nem jöhetnek létre házasságon kívül. Ha nem vetted még el a nőt, akkor ne csodálkozz, hogy mások rá akarják tenni a kezüket. Még nem jelölted meg egy gyűrűvel a külvilág felé, hogy a nő már kiszállt a versenyből, így nem is jogos a haragod a barátodra, amiért csorgatja utána a nyálát.
Na de most megnyugszunk egy percre, mielőtt elolvassuk a harmadik idézetet, hogy ráncok nélküli homlokkal és töretlen, elfogulatlan optimizmussal fogadjuk be a megváltást :-)

3. " Az ismétlődő csalódások és szakítások miatt gyakorta érzett éles fájdalom férfiakban és nőkben egyaránt azzal jár, hogy kiolt egy fontos részt a szívünkből. A múltbeli szexuális tapasztalatokból megkeményedve kerülünk kis, pedig épp ezeknek kellene érzelmeinket és az emlékeinket lággyá és könnyen megközelíthetővé formálniuk. (...) túl sok fájdalmat éltünk át ahhoz, hogy bárkiben túlságosan meg tudnánk bízni (...) ez a válások gyakoriságára magyarázatot adó legfontosabb ok. A házaspárok kezdettől fogva nem törekszenek a szoros egységre. <===> A házasságkötéshez szükség van arra, hogy egy fejesugrással belevessük magunkat. Meglátsz valakit, majd miután megismered az illető személyiségének legfontosabb vonásait, akkor beleugrasz a házasságba. Nincs arra soha garancia, hogy boldog leszel, és arra sem, hogy a kapcsolat tartós marad. Mégis, ha egyszer rábíztad valakire a szíved, fejest ugrasz a házasságba, és hagyod, hogy az sodorjon téged. A remény fontosabb lesz számodra a túlélési ösztönnél. Ez emberi mivoltunk lényege. A házasság annak kifejeződése, hogy a társ iránti szeretetünk felülemelkedik a tökéletesség utáni vágyunkon. Azok az emberek, akik megházasodnak, és boldogan élnek együtt, igazi optimisták, akik hisznek abban, hogy a szerelem valahogy mindent legyőz. "
Ehhez nem is szeretnék hozzáfűzni csak annyit, hogy ezzel megvett kilóra engem a rabbi, ez pontosan az a háttér, amit kerestem, csak eddig nem fogalmazta meg nekem így senki. És főleg nem volt előttem olyan reményt keltő boldog házaspár, aki példázta volna, hogy ezt így is lehet.
Van, akit az első két megközelítés győz meg, engem ha meg lehet győzni, akkor csakis ezzel.

"Gyakran gondoltam arra, hogy amikor megismerkedek majd álmaim asszonyával, mindkettőnknek szerencsés lenne, ha részleges emlékezetkiesésen mennénk keresztül. (...) akkor ki tudnánk törölni valamennyi régi szeretőnk emlékét az agyunkból, és kizárólag egyetlen nőt tudnánk szeretni. A teljes intimitásra való képességünket nem szennyezné be a múlt."

Nagyon érdekes, és gondolatébresztő megközelítésben vázolja fel a magánélet szinte minden oldalát Boteach rabbi az úgynevezett Szex-könyvében, amiről az előzőekben utalást tettem.
Nos, sokkal kevésbé szól magáról a szexről, a szex mechanikájáról és prímán hasznosítható praktikákról, mint inkább arról, hogy miért jó nekünk, ha megházasodunk, és főleg miért jó ha életünkben egyetlen partnert fogyasztunk el. És bár az utóbbival hevesen tudok vitatkozni, megdöbbentő módon el is gondolkodtatott egy bizonyos érvelésével - összefoglalva röviden: a szex a többedik partnernél elveszti azt a varázsát, misztikumát, amit az első aktus előtt/során tapasztaltál. A második/nyolcadik partnernél már nem tudod úgy megélni a csodát, akaratlanul is objektíven szemléled a partnered teljesítményét, akaratlanul is össze kell hasonlítanod a már megtapasztalt élményeiddel, amit persze szörnyű kimondani, de teljesen logikus.
Az első az mindig első marad, a maga izgalmával, rácsodálkozásával. Az elsővel megvan az esélyed arra, hogy vertikálisan fejlődjetek, egyre mélyebben ismerjétek meg a másik testét, és az intimitásnak olyan fokát tudjátok elérni, amit sokadik pároddal már nagyobb kihívás lesz. Tudom, hogy nem lehetetlen, de ki ne tapasztalta volna meg, hogy az a feltétlen imádat és szerelem, amit az elsővel érzel, az megismételhetetlen. Az első csalódás után mennyivel nehezebb vakon bízni, mennyivel nehezebb odaadni magad teljes egészében, de mégis valahol számomra ez azt jelenti, hogy ez kell a felnőtté váláshoz, a tapasztalás kell ahhoz, hogy kinőjünk a buta naivitásból. Kellenek a sebek ahhoz, hogy megtanuljuk értékelni a többedik kapcsolatunkban mindazt, amik az előzőekből annyira hiányoztak. Én úgy érzem, hogy az érett és felnőtt szerelemhez éppen az kell, hogy ne feltétel nélkül ugorjunk bele. Hogy ne csak a szívünket adjuk oda, ne csak érezzük, hogy ez az igazi, hanem ésszel is fogjuk fel, mekkora kincset találtunk. És azt hiszem onnantól fogva a legmélyebb hálószobai intimitást sem nehéz elérni.

Szereztem egy könyvet, amit már évekkel ezelőtt terveztem megvenni, izgalmas szexuális tanácsokat remélve a tartalmától. Na nem kifejezetten arról szól, mint amire számítottam, de ez most nem is érdekes. A borítóján tízcentis betűkkel virít, hogy Kóser SZEX (hallod, ajuka? :-)). Sokkal provokatívabbat nem is tudtam volna találni.
Mivel a vonatúton terveztem olvasgatni, muterrel a vasútállomáson lázasan törtük a fejünket, hogy mégis hogy kellene diszkretizálni a dolgot. Valami ruhafélével takargassam? Vagy fal felé fordulva rejtegessem könyvem szégyentelen külsejét? Szerezzünk rá másik könyvborítót? Ha levesszük róla külső borítóját ugyanis, az túl egyszerű lenne egyrészt, másrészt semmit nem érünk vele, mert a keményborítón is ugyanakkora betűkkel szerepel a cím.
Aztán jött muter világmegváltó ötlete: a papírborítót egyszerűen fordítsuk ki, és immár üres fehér borítóval mégiscsak sokkal szolidabban olvasgathattam a szexről nyilvános helyen. Felszállok a vonatra, lehuppanok a duplaülés rejtekébe (hálisten nem ilyen négyesblokkot osztottak), egyelőre nem ül mellettem senki. Majd az első megállóban felszáll, és helyet foglal mellettem a következő 2 órára útitársam... fehér bottal.

Mi az, hogy rosszindulatú daganat? És mi az, hogy jóindulatú? Az utóbbinak is van indulata? Csupa jóindulatból keletkezett, csupa jóindulatból okoz fájdalmat, daganatot, cisztát, panaszokat?

És a rosszindulatú miért sújt? Miért bukkan fel olyan helyen, ahol semmi keresnivalója? Ahol kettévágja egy család életét? Mi okozza? A szmogért büntet? Vagy a stresszért? A százforintos, műrózsaszín szénsavas üdítőitalokért? A mesterséges aromák és színezékek miatt? Vagy a túlontúl boldog és kiegyensúlyozott élet az oka?

Ma lenne az utolsó hajón töltött napunk, ami után még várna egy-két városnézős, szárazföldi nap is. Ehelyett az irodában ülök mától. Egy nem túl vidám esemény jött közbe, úgyhogy itthon nyaraltunk kettesben. Az első pár nap furcsa melankóliája után azért magunkhoz tértünk, és megtanultunk szívből örülni ennek a pihenésnek is.
A pihenésnek, az új otthonunknak, ahol a nagy napsütésben ki tudtunk ülni az udvari napozóágyainkra rejtvényt fejteni. Vagy délutánonként az agárdi nap melegének, és a Velencei tó langymeleg vizének, ahogy a huszonéves jugoszláv gumicsónakról belelógattam a kezem, miközben húzattam magam. Vagy a leányfalui strandon a frissensült hekknek, és az igazi, nem előrecsomagolt gofrinak, nutellával és sok tejszínhabbal. És a görögdinnyének, a kisdobozos málnának, az esti vörösborozós filmnézéseknek, és a nagy biciklitúrának Szentendréig.
Talán még idén eljutunk a horvátokhoz is, de addig is fel kellett töltsem az elemeket, ha így, akkor így.

Nagyot vesztettünk megint, a king of pop belépett az öröklétű popistenek közé egy egyelőre még rejtélyes szívleállással.
Mit köszönhetek neki?

• Zsenge tinédzser éveim zenei alapját.

• Egy füzetnyi precízen beragasztgatott újságkivágást a kezdeti Jackson 5 ennivaló fekete ugribugri kisfiújától a falfehér arcú, aranyszín zubbonyos vasalt hollófekete hajú ikonig, aki olyan utánozhatatlanul jackosan nyúlt gyűszűs ujjaival a lába közé minden nyolcadik ütemben.

• Több tucatnyi sebtiben elkapott videoklipet, köztük Bill Clinton beavatási ceremóniáján a Heal the World performanszt.

• Egy lengyelpiacos History kazetta hamisítványt.

• A Billie Jean-basszt
  

• Izzadós rémálmokat a Thriller klippel való első találkozás után.

• Kiábrándulást a halkszavú gyermeteg MJ-t interjún látva, mélyen megdöbbenve a kontraszton a rengeteg koncertfelvétel és videók által sugárzott szuggesztív energiabombája, erőteljes férfiassága után.

• És természetesen szánalommal vegyes érzéseket az utóbbi évek beteges, eltorzult arcú árnyék-Jackója iránt.

A több ízben emlegetett raktáros kollega fél 11-kor beslattyog a konyhába a mai negyedik kávéjáért. Ott találja a tiszteletre méltó gazdasági vezetőnőnket reggeli közben - minden szót hallok az asztalomtól:
RK (tőle megszokott harsány jókedvvel): - Heeelló!
GV (tőle megszokott kimért eleganciával): - Szia.
RK: - Helyzet?
GV (apró félrenyelés odaképzelendő): - Nincs semmi különös.
RK: - Séród az új, nem?

Ehh...

7:52-kor léptem ki az új házikónk bejárati ajtaján, és 8:09-kor szálltam le a buszról az irodánál. A két időpont között elköszöntem még egyszer a pasimtól az ablakon bekukucskálva, elbúcsúzkodtam a boldogságtól remegő és farokcsóválva hozzámtörleszkedő kutyától, végigbandukoltam a takaros kis házaktól és fáktól övezett utcán, egy beláthatatlan kanyarban egy másik nővel való majdnem-ütközés után kölcsönösen kinevettük egymást és magunkat, mélyeket szippantottam a levegőből, amiben nyoma sem volt csatornabűznek vagy kutyapisi illatnak, várakoztam kettő percet a megállóban, majd alighogy felszálltam a buszra, már szállhattam is le róla, összesen három (nem tíz) megállónyira kell összezárva lennem a potenciálisan kellemetlen testszagú emberekkel. Sőt még annyira sem, mert ahogy kisüt a nap, biciklire pattanok, és a 17 perces szintidőt letornázom 6 percre. Ezt nevezem minőségi fejlődésnek.

Már csak tizenegyet kell aludni, és indul a cruisin' cruisin' az adriai tenger nagyonkék vizén, és indul a party a hajóparty, egy teljes hétig ringatózás, hajóról ugrálás, búvárkodós halsasolás, úszkálás szigetről szigetre, és rengeteg pihenés, napozás ezen itt:


Épp ideje is lesz, már épp kezd elegem lenni a munkaszimulátor szerepből, ezerszer fárasztóbb színlelni hogy hasznosat csinálsz, és profitot hozol a cégnek, mint ha valóban dolgozol. Ilyen uborkaszezonban viszont, mikor kint visítva perzsel a nap, és lustán susorognak a fák, nincs nagyobb büntetés az irodában poshadásnál...
De már csak tizenegy nap!!

Tehát itt van ez a boldogságos esemény, a költözés, ami mellett azért döntöttünk, mert bár ideiglenesen leszünk ott néhány évre, szinte kizárólag előnyei vannak. Nyugalmunk lesz, kevesebb szmog, több fa, több együttlét, jóval nagyobb biztonság, nulla kutyakaka az utcákon, a ház előtt, nyári reggeli és kávézás az udvaron, miközben kutyák sündörögnek körbe, hétvégén napozás és olvasás a saját udvarunkon. Mindeközben nem mellékes, hogy a lakásomból pénz folyik be, és közös gyűjtögetéssel hamarosan beruházhatunk majd közös fészekrakásba egy másik nyugodt helyen, ami valóban a miénk lesz. Ez az egyik oldal, a napos oldal.
A hátránya? Hogy cirka 10 négyzetméterrel kevesebből gazdálkodhatunk az új otthonunkban, amely még így is bőven elég lesz kettőnknek, sőt alkalmasint vendégeimnek is.
A nagyobb hátrány, hogy anyámmal az eddigieknél is jobban elmérgesedett a viszony a döntésemnek köszönhetően. Épp ezért május eleje óta nem mentem haza, őt nem tudtuk rávenni, hogy felfáradjon meglátogatni - most olyat teszek, amit nem szoktam, bemásolom a libarátnőimnek frissiben írt beszámolómat arról a májusi hétvégémről, mert mementót kell állítanom róla - emlékeznem kell, hogy SOHA ne válhassak ilyenné:

Nagyon sok írnivalóm lenne, ezer témában. Többször is megfordult velem-körülöttem a világ mostanában, főleg pozitív irányba pörgött-forgott. A legfrissebb, legtöbb gondolatot és energiát foglaló esemény, hogy újra dobozolok a héten.
Épp tegnap csodálkoztam rá a libatársaim előtt, hogy ez immár a tizedik... Én, aki mindig nehezen élem meg a változásokat, a kizökkenést a jól bejáratott rutinból, már tizedjére költöztetem át az életemet dobozokban. Részint megörökölhettem a költözőgént, anyuék 18 éves koromig négyszer pakoltak át minket, igaz ugyanazon város különböző pontjaira. Aztán jött a koli, jött egy pasi, mentem a "hüllőangolokhoz" (talán egy következő poszt témája? szavam ne feledjem...), jöttem vissza, kapcsolati menekültkéntbecuccoltam hetekre barátnőkhöz, akkor még uszkve egy nagy hátizsákkal, egy gurulóssal, meg néhány szatyorral. Csak az a néhány pakk voltam akkor még. Aztán jött egy nagyon lepukkant pesti albérlet büszkén igénytelen (wc-kefét sosem használó) fiúkkal, mosatlanhegyekkel, fanszőrzettel telirakott káddal, és emeletes ággyal, amin egy nagyon barátságtalan lánnyal osztoztam.
Majd szép és izgalmas másfél év egy sokkal kevésbé igénytelen albérletben, szívemnek sokkal kedvesebb lakótársakkal, és templomhoz hasonlatos belmagassággal.
Innen már sajátba dobbantottam végre, de szép is volt, szerettem, szeretem. De most itt az idő innen is továbbállni, a madárcsicsergős, fasusogós, páros nyugalomba. Ma begyűjtöm a dobozokat, mert a három, ruhákkal és néhány könyvvel tömött táska ez alatt a három év alatt feldúsult egy egész háztartásra, még több ruhával, sok könyvvel, edényekkel, kanapéval, pohárkészletekkel, számlatengerrel. Az a három táska már rég nem elég a ruhákra sem. A kislakás megmarad, én viszont megyek máshová, ahol idővel megteremtjük a feltételeket egy még örömtelibb dobozoláshoz. Még az is lehet, hogy az utolsóhoz.

Rájöttem, hol van elbaszarintva ez a kultúracsepegtetés az ifjú nemzedékbe prodzsekt, mert ezen ütköztettük az ütős érveinket otthon nem is olyan rég. Fülesnek el kellett magyaráznom, hogy miért is rossz ez így, és miért nem elég a rövidített kötelezőket olvasni, miért kell megismertetni azokkal is az olvasást, és igen, még Jókai terjengősségét is, akik eleve egyszerűen nem élvezik az olvasást. Hogy hol is itt a bibi. A sorrendnél keresném. Ott hogy például az irodalomoktatást elkezdik az ókori nagyoknál, az alfák alfájánál, Homérosz papánál, meg Vergiliusnál, meg Danténél. Mert menjünk csak sorjában, rend a lelke mindennek, nem ám rögtön durrbele olyat olvastok, amit fel is tudtok fogni, még csak az kéne!! Olvassátok ritmusra a hexametereket meg a jambikus pentametereket, te nagyonhülye, az nem két rövid egy hosszúúúú, tanuld már meg eccersmindenkorra, hát így sosem fogod élvezni az igazi művészetet!

Vagy nézzük például a Tüskevárat, a legszórakoztatóbb ifjúsági lányregényt. Nézd ezeket a csodás leírásokat, a nádast, a rekkenő hőséget meg az iszapot, meg a bölcs vénembert, hát mi az istent olvasnál nyolcévesen, ha nem ezt? Talán a Lassie-t? Vagy A két Lottit? Van abban iszap? Vagy politikai utalások és részletes korrajz, és metamorfózis, félszemű törökök, háború, vagy kozmikus magány? Naugyehogy. Tessék, itt egy Egri csillagok, meg egy Robinson Crusoe, oszd be nyárra. Minden fejezetről olvasónaplót kérek és irodalmi elemzést. Mér, azt gondoltad, hogy csak úgy ukkmukkfukkra elolvasod, te gyengeelméjű? Azt hitted erről szól az olvasás?!

Elszomorítasz.

Vagy amikor tízéves korodban az iskola kollektíve kibérel egy mozit, és mondjuk március idusán ünneplőben megnézetik veled az István a királyt. Vagy épp velem, hogy konkretizáljuk az esetet. Soha nem hallottam róla, rockopera, mi az? Az egész áltisi annyira fog emlékezni belőle, hogy lányok és fiúk színes gatyákban/szoknyákban és pólókban hajladoznak és futkároznak jobbra-balra a sötét hegyoldalban, közben mást sem tudnak, csak énekelni. Halálos unalmunkban végigviháncoljuk és röhögcséljük az egészet, fellélegezve jövünk ki erről a förmedvényről, amiben semmi vicces, semmi érdekes nem volt. És tudatosan vagy tudat alatt, de elhatározzuk, ebből sohatöbbet nem kérünk.

A szerencsésebbek, mint én, később (értsd: 10! évvel később), érettebb fejjel véletlenül belebotlanak egy dupla CD-be, István, a király címmel, és csakazértis alapon beteszik a lejátszóba. Aztán rájönnek, hogy te jó ég, ez zseniális!

A szerencsésebbek, mint én, akik már a Tüskevár előtt izgalmas, korukhoz illő könyvekbe is beletemetkeztek, és az Egri csillagjuk mellett szerepel legalább tíz hobbiból kölcsönzött nyári olvasmány is, azok nem gyűlölik meg kisiskolás korban az olvasást egészében.

De a mai gyerekeknek nincs sok szerencséjük, az internettel, a dvd-áradattal, az X-boxszal (meg azzal, hogy a Google kötelező olvasmány címszóra hetedikként Hannah Montanát emleget...). És főként az elbaltázott magyar irodalom tanrenddel.

Plusmarkot oktatásügyi miniszternek. :-)

- Kedves nézőink, a forradalom kellős közepéről jelentkezünk! Itt van velünk a felkelés vezetője, Plus Mark. Szóljon néhány szót az eseményről!
- Nem bírok felkelni...

Főként mióta a dadusos műsort nézem, ahol a dadaszolgálatot hívják hogy megfegyelmezzék az ördögrossz kölyköket, nagyon sok tanulságot vonok le a jövőre vonatkozóan, és egyre több felismerés ér a szüleimet illetően. Nem túl kellemes felismerések persze. A műsor univerzális kulcsszava a tisztelet. Alapvető dolog, amit nem a felmenőimtől tanultam... nem tanította meg anyám, hogy milyen amikor a feleség tiszteli a férjét, és felnéz rá, és nem rajta tölti ki a máshonnan felszedett feszültségét, de ezt apámtól sem tanulhattam el, nem maradt adósa sosem. Engem sem tiszteltek meg következetes nevelési elvekkel, mindennapos volt a "mer azt mondtam", meg az "amíg az én kenyeremet...." típusú büntetésmagyarázat. Nem volt tiszteletben tartva az első (a második, harmadik...) szerelmem, az érzéseim, a hobbijaim, egyáltalán bármi, amiről anya úgy gondolta, rovására megy valaminek, amiről ő önkényesen úgy döntött, fontosabb mindennél. A buli, az olvasás, a filmek, a barátok, a zene, amik neki sosem jelentettek sokat. Lázadnom, veszekednem, sírnom és könyörögnöm kellett értük. Néha kemény feltételekhez kötve megkaphattam, néha csak azért kaptam vissza az éjjel takaró alatt zseblámpával olvasott kölcsönkönyvemet, hogy visszavigyem a tulajdonosának - anélkül, hogy az utolsó fejezeteket elolvashattam volna. Vagy akkor kaphattam vissza az útlevelemet, amivel másnap nyaralni mentem volna, ha előtte elvonatozok az egyetemre, és befizetem a kolidíjamat (amit már rábíztam a szobatársamra, de anyámnak ez nem volt elég megnyugtató - így megfosztott az útlevelemtől).
Kinőttem a kamasz lázadáskorból, de még most sem értek semmit. Fogalmazzunk úgy, őt nem értem, de ő még kevésbé ért engem, és azt, hogyan lettem az ő véréből ilyen amilyen. Ilyen más, mint ő (nagyon sok munkámba került, az biztos). Felnőttként is úgy beszélek (értsd: úgy kiabálok) vele, ahogy ő tette és teszi még ma is. Amikor elbúcsúzunk egy otthoni hétvége után, ezek miatt mindig elszorul a szívem, hogyan tudok ilyen hangnemben beszélni a saját anyukámmal, akit mindezek ellenére szeretek. De a tiszteletet hogyan várhatja el, ha nem mutatta meg nekem, és még most is kéretlenül felülbírálja és számon kéri a döntéseimet, és hogy a barátaimmal meg a párommal milyen szépen beszélek...

Nem biztos, hogy a pozitív hozzáállás minden problémádat megoldja, de elég embert bosszant ahhoz, hogy érdemes legyen kipróbálni!

Kalapos öregúr férje kíséretében kalapos néni próbálja az ülőhelyétől az ajtóhoz küzdeni magát a délutáni tömegben. Közben egy nagydarab szőke nő a nénit majd' fellökve rabol rá a megüresedett helyekre a tinédzser lányával együtt. A lány valamit élesen odaszól a mamának, erre figyelek fel először. A kalapos párocska immár az ülés mellett állva várja, hogy leszállhasson, mire megüti a fülem a szőke nő nem gyenge orgánuma:
- Miért csóválja a fejét? Valami probléma van?!
A néni próbálja elengedni a füle mellett, hátha ennyivel megúszhatja meggondolatlan (!) mozdulatát.
- Na mondja már, mért csóválja?!
- Nem csóváltam én...
- Dehogynem, mi a baja, mondja csak!
A néni nagyon le akarja zárni, de kicsit ingerült is lesz: - Hadd csóváljam már, amihez kedvem van!
- Csóválja maga a férjének a micsodáját...!
Itt a bácsi is közbelép:
- Na vigyázzon a szájára legyen szíves! Kicsit túl izmos... (asszem ezt a szót használta)
- Mivan, mért vigyázzak?! Te mosd ki a szádat, te szemét, te!
- Ne tegezzen, hogy jön ahhoz...
(mivel a bácsi hangereje töredéke volt a nőének, nem értettem a folytatást, de valami lábvizet emlegetett, gondolom szájmosással összefüggésben)
- Milyen lábvíz?!!! Hát a kurva anyádat, te szemétláda!
Közben a villamos megáll, a néni és bácsi elkezdenek kifelé sodródni, de a nő még nagyobb hangon üvölti még utánuk: - A zsidó kurva anyádat! Büdös zsidók, menjetek Auschwitzba!
Majd miután leszálltak, elégedetten, és magát peckesen kihúzva bemelegített ülőhelyén magyarázza a tini lányának, hogy ő szépen viselkedett, csak meg akarta kérdezni a nénit, hogy nem-e lökte meg véletlenül a táskájával, mert látta hogy csóválta a fejét. De méghogy lábvíz...!!
Tanulj tőlem, kislányom, így kell szépen viselkedni.

Isten! Az rendben van, hogy több vallást teremtettél, de nem zavarodsz néha össze?