Azok a tudatlanok, akik azt gondolják, hogy a pilates egy szivacson fetrengős lábemelgetős, kézlegyezgetős nagymamatorna légzőgyakorlatokkal, azok a kedvemért menjenek el egyetlen ilyen órára, és utána számoljon be az élményeiről. A beszélőizmai lesznek úgyis az egyetlenek, amit másnap majd használni tud :-))

Vajon azok a kapcsolatok, ahol rendszeresek a veszekedések és kibékülések, gyakorta brahiból belekötnek a párjukba, naponta összecsapnak alapvető különbözőségeik miatt, vagy épp azért mert mindketten ugyanolyan erős jellemek és kétdudás-effektusban szenvednek, szóval ezek hogyan tudnak működni? Nekik túl kevés a stressz a munkahelyen, ezért otthoni izgalmakra vágynak? Vagy túl sok a stressz, és nem tudnak belőle kilépni a bejárati ajtón való belépéssel egyidőben?
Lehetséges, hogy az első kapcsolatuk héja-nászként működött, és ezért úgy gondolják, ez a természetes. Én azt hiszem remekül megvagyok ilyen izgalmak nélkül. Mire van a magánélet, ha nem arra, hogy nyugodt hátteret biztosítson, és ha felhúztak az irodában, otthon meleg harmóniába csöppenjek, minden meló-őrültségről elfeledkezve?
Sajnos túl jól ismerem azt az érzést, amikor az iskolai stresszes nap után a hazatéréstől még jobban kell félni. Mert nem tudni, anyának ma jobb lesz-e a kedve, vagy újra azzal a szörnyű világfájdalmas szájbiggyesztéssel az arcán lép be az ajtón, amitől azonnal görcsbe rándul a gyomrunk hugival. Fog-e apához szólni, együtt fog-e vacsorázni a család, vagy apa megint száműzve lesz a pincébe a békés barkácsoláshoz és dugisörökhöz. Csend lesz-e, vagy megint üvöltenek majd egymással. Apa vajon tud-e olyat mondani, ami anyát nem dühíti fel. Anya vajon be akar-e vonni minket is a balhéba, hogy védjük meg őt, vagy elvonulhatunk csendben a szobámba a békés, mindent túlkiabáló magnómhoz.
Ezt soha többé. Vagy nyugalom vár otthon, vagy az az otthon nem otthon.

- Na figyelj, itt vagyunk a Blahánál, hol van akkor a nagy Jeans Club?
- Hol álltatok meg pontosan?
- Hát itt valami áruház van, már leparkoltunk, gyalogosan vagyunk.
- OK, tudjátok merre van a Duna?
- Öööö... azt hiszem.
- Na akkor nézzetek abba az irányba a Rákóczi úton, és meg kell látnotok a hatalmas Jeans Club feliratot. Megvan??
- De most akkor hol???
- Hmmkphmm... mondom hogy látnotok kell már a Rákóczin, ha tényleg a Blahán vagytok...!
- Na jó, de jobbra vagy balra???
- Nemtudom hol vagytok!!!!
- Hát itt állunk egyenesen a kereszteződésben...
- Najó, keressétek tovább.

A kettővel ezelőtti hasonlóságos-poszt apropóján meg kell mentsek a feledéstől még egy ilyen döbbenetes emléket a közelmúltból. Mostanság ugye marhaegyszerű dolgom van, ha nosztalgiázni akarok, és eszembe jut egy zene... elég ha eszembe jut az előadó, vagy a szám címe, sőt elég ha a dalból egy sor, bepötyögöm Gugliba lyrics szócska kíséretében, és máris kidobja, és bámm, hallgathatom is a youtube-on. Nem kell megvárni, míg legközelebb kitudjamikor leadja a VH1, vagy a rádió, sőt töltögetni sem kell már, mint mindenmást, ezt is azonnali hatállyal megkapom. Ha nosztalgiát akarsz, nesze, mánis itt van, elkényelmesedett, székregyógyult seggű úrnőm.
És mégis van, amikor nem egyszerű. Volt ez a szombat reggel, mikor épp takarítás (de biztosan nem kávézós tunyulás :-)) közben a VH1-on egy teljesen irreleváns feka klipről beugrott valami emlékfoszlány. Nagyonnagyon gyenge beugró kép volt, de épp elég ahhoz, hogy egész nap ne hagyjon nyugodni. Tudtam, hogy 90-es évek, hogy kábé 13-14 lehettem, és meg voltam őrülve azért a számért. De idestova 10 éve biztosan nem hallottam. A dallamát sem tudom, a címét, előadót főleg nem. A bevillanó kép csak annyi, hogy fekete előadó, kapucnival a fején, talán valami sikátorban áll, és az egész klip sötét, és félelmetes, még talán a fickó hangja el is van torzítva. Stílusra elképzelhető hogy techno vagy house.
El volt intézve a napom, gugliban 100-as toplistákat böngésztem órákig a 90-es évek minden egyes évéből, felhívtam hugit, aki sokszor szolgált meglepetéssel ilyesmikben, és utolsó előtti reménysugárként bíztam benne, h legalább a dallama beugrik neki, vagy a refrénből valamicske... de fülberöhögött, hogy ne vicceljek már, ennyi infóból?? No way.
És aztán hazajött a pasim. A többit úgyis kitaláljátok... elmondtam neki az összes kínkeservvel felidézett, és így is zéróhoz konvergáló emlékemet. Laptop felüt, youtube megnyit, és 2 mp gondolkodás után bepötyögi: Space Frog. Kész, végem van. :-D

Itt tartunk 26 évesen. Én. Itt tartok. Olyan masszív lumbágót sikerült beszopcsiznom, hogy 3 napig teljesen magatehetetlen voltam. Najó, 99%-ig, vécére és pohár vízért még épp ki tudtam menni. Ezen kívül kizárólag fekvő állapotban tudtam olyan pózt találni, ahol kevésbé fájt, az állóhelyzet pedig csúfolva sem volt nevezhető állóhelyzetnek, minthogy 60 fokban görbülve tudtam csak kétlábon járni. Még el is sirattam magam otthon, amíg a Fül autószerelt a műhelyben, miután a reggelimet sem tudtam magamtól elkészíteni.
Azóta persze rendben vagyok, no para. Már amennyiben annak lehet mondani azt, akinek mostantól bármikor kiújulhat ez a nyavalyája. Ha picsamód mutogatom a téli hidegnek a derekam. Ha nehezebbet emelek. Ha magassarkút veszek fel. Ha továbbra is görnyedek az asztal fölött. Ha aerobic órán ugrálok, neadjisten futni kezdek (na ez a veszély azért nem fenyeget)...
Nagyon sok jótanácsot kaptam, és kezdek már berendezkedni egy kisebbfajta életmódváltásra, miután 10 fizikoterápiás kezelést végigcsináltam, egy hétig basáskodtam otthon, hurcoltattam magam orvoshoz, kezelésre, ápoltattam magam kencékkel, gyógyszerekkel, mindeközben a főzés-mosogatás és mindenmás is a páromra hárult.
Nos, a fitlabdát már megvettem, a pilates-helyet már kinéztem magamnak. Rendeltem lábtartót az irodába, pulcsit vagy sálat tekerek napközben is a derekam köré (és szemezgetek a Hippsyvel is). Kemény ágyon alszom 2 hete, nagyon jóízűen. Csak a laposcsizmámban járok. Komolyan foglalkoznom kell a problémával, hiszen néhány éven belül szülni akarok, és nemcsakhogy ki szeretném hordani gond nélkül a porontyomat, de ha véletlenül úgy hozná a szükség, kiskorában néha szeretném az ölemben ringatni is... vagy megemelni, mikor babakocsiba teszem... vagy a pelenkázóra... vagy a fürdőkádba... lányok, ti is vigyázzatok nagyon magatokra!

Említettem korábban, hogy milyen kéjes élvezetet találok abban, hogy sokszor meredek hasonlóságot látok emberek között. Kis túlzással mondhatnám, hogy mindenki hasonlít valakire, és azt én kapásból meg is mondom, kire. Nem állítom, hogy az általam kísérteties hasonlóságnak vélt jelenség szentírás, és más is meglátja a kövér óvónéniben Oroszlán Szonját :-), vagy a nyurga kollega vonásaiban Danny de Vito-t... most is túlzok persze, ennél sokkal szembetűnőbb tud lenni a meglátásom. De mint ahogy mondtam is, mások sosem az én szememmel néznek, és főleg nem azzal látnak, amiért persze jogos is a dühöm.
De eljött életem nagy fordulópontja!! Vagy inkább a párja :-) A meg nem értettség fakasztotta sokéves kálvária után el tudjátok képzelni hogy repesett a szívem, amikor a lámpánál vesztegelve, homlokráncolva mutattam egy magas szőke srácra, egyszerűen nem tudtam rájönni, hogy kire is hasonlít olyan nagyon. A Fül egy röpke pillantás után vágta rá: a Barátok köztben volt az a mellékszereplő, aki Mónikának udvarolt, és aztán valami sötét titok derült ki róla, és gyorsan ki is írták... és TÉNYLEG őrá hasonlított, ezt kerestem!! Visítottam a gyönyörtől :-))
Fordítva is működik, volt hogy ő nézett elgondolkodva egy fejfájástabletta reklámot, amiben egy enyhén bandzsa nő meséli, hogy neki épp ez a gyógyszer vált be. Megkérdezte tőlem, kire hasonlít a nő - azelőtt sosem néztem "olyan" szemmel azt a reklámot, de akkor csípőből rávágtam, hogy a Viváról Kisó lesz az. És nyertem.
Tegnap újra megkísértettem a sorsot. Van ez az ősrégi dal, amit reggel a rádióban hallottam, és napközben megnéztem youtube-on, mert emlékeztem, hogy nagyon vicces külseje és mozgása van a tisztelt énekes-előadóművésznek, mikor először láttam a klipet, egyszerűen nem tudtam róla levenni a szemem róla ezek miatt. De most, egy friss filmes élménynek köszönhetően az is belémhasított, hogy kire hasonlít:



Este együtt is megnéztük a Füllel, és feltettem a millió dolláros kérdést :-) Először nem akarta mondani, visszakérdezett, hogy naaa, hát kire? De nem engedtem, végül kibökte. Szerintem a Cooper ügynökre* hasonlít, mért maga szerint?
Azon nyomban lerohantam egy zsiráföleléssel :-)

*Cooper ügynök a Twin Peaks fő-fő FBI nyomozója, mostanában pedig inkább Orson a Született feleségekből. Vagy Tray a SATC-ből.

Uszkve fél éve rá lettem szoktatva minden lehetséges helyszínelős sorozatra és bűnügyi dokumentumfilmre. CSI Miami, CSI New York, CSI Vegas (összefoglaló nevükön: Csepeli helyszínelők), csak úgy röpködnek a hullák és gyilkosok a hipertérben, győzzem kapkodni a fejem.

Egyébként annyira megszerettem, hogy egyedül töltött estémen is Horatio-t, Grissom-ot vagy Mac-et keresem úgy kábé 21.05-kor, és mindig meg is találom őket.

Olyan hasznát sajnos még nem vettem a Csepeli mániának, hogy fejlődött volna a megfigyelőkészségem az apró, vagy akár szemet-kiszúró részletek iránt, de levontam már nagyon bölcs konklúziókat is belőlük. Például hogy ez a Jerry Bruckheimer, akárki is ez, mindhárom produkciójában ugyanolyan szerepeket oszt ki, kábé ugyanannyi színésznek. Itt van a mindentudó szereplő típusa, Horatio-val az élen, akitől az "Ez itt vér" - szállóige származik. Ő az, aki kifürkészhetetlen, ámde csontig hatoló pillantással felméri egy másodperc alatt a helyszínt, mély baritonján kimondja a megdönthetetlen igazságot (úgymint egy tömegmészárlás helyszínén lévő vörös foltból seperc alatt megállapítja: ez itt vééér) - majd a jól elvégzett munka magabiztosságával felteszi orrára dögös napszemüvegét, és huss, kilép a képernyőről, balra el.

Az ő megfelelője Vegasban az őszülő hajú és szakállú mackó, avagy Grissom, akinek egyszer emlékszem egy halvány gunyoros mosolyt is láttam bujkálni a szája sarkában, ami a mindentudó karakternek egyébként tilos. Tudniillik aki mindent tud, annak már nincs min mosolyogni, plusz hitelét is vesztené. New Yorkban pedig Mac figurája savanyodik a sok tudástól.

Őmellettük mindig van egy dekoratív helyszínelő hölgyemény, akiknek szintén támadnak használható ötletei, de azért mindig tudják, hol a helyük a helyszínelő-rangsorban. A dekoratív jelző kicsit botladozik Vegasban, szegény szőke alkeszunk ugyan csinoska, de a plasztikáktól néha ijesztő vigyor csúfoskodik orcáján.

Aztán kell még egy másik nőnemű is, legyen nyilvánvalóan alsóbb kategóriás a díva-helyszínelőnkhöz képest. Ha nem is túl csúnyácska, de mindenképp szürküljön bele a laborháttérbe.

Állandó figura a szőke suhanc is, aki valójában teljesen jelentéktelen, inkább sűrűbben vannak vele mint többen, de egész jóképű, meg fiatal, meg újonc, ide vele. Meg hozzatok persze egy kötelező feketét is, akit a nagy mozifilmekben kötelezően meg kell ölni, Vegasban már ki is nyíródott a sorozatból egy csúnya nyaklövéssel.

És aztán vannak még az öltönyös kérdezőbiztosok, akik nagyon agyafúrtan vallatnak a vallatószobában, néha itt-ott felbukkannak a helyszínen is, de abszolút felejthető és átlagos, néhol egészen kellemetlen külsejűek.

Maguk az esetek pedig mindig annyira izgalmasak és nyakatekertek, hogy földi halandó a büdös életben nem jönne rá a halál okára, hát még a gyilkos kilétére. Ebből vontam le a következő okosságomat: ha az ottani fiktív bűnesetek (amik persze könnyen előfordulhatnak a valóságban is, sőt merem állítani, ennél cifrábbakat is szül az élet) okához, gyilkos fegyveréhez, tetteséhez egy földön heverő szalvétán hagyott talplenyomat vezet, amiben ráadásul egy napraforgómag héjának a lenyomata is látszik... és ebből kell az óperenciás tengeren túlra és onnan vissza következtetni - ja bocsánat, ehhez jön még egy zuhanyzófüggöny egy négyzetmikrométerén felfedezett popcorn-maszat... tehát ha ez az összes nyom, ami rendelkezésére áll egy mezei rendőrnek, nyomozónak, plusz esetlegesen nincsenek ilyen futurisztikus nyomvizsgáló és mindenbelátó, és azonosító készülékeik a hipersteril, gigantikus laborjaikban - mondjuk itt nálunk, akkor okom van azt hinni, hogy az efféle szépen megtervezett gyilkosságoknál még futnia sem kell a gyilkosunknak, ha belebotlik sem fogja észrevenni a nyomozó uraság.

Olyan ez, mint a lófasz. Helyzetbe hoz.

- legalapabb (egy párkapcsolatban a legalapabb a bizalom - váááááá)
- ultra OMG (ultra-uramisten)
- szétoffolták a topikot/kapom az offot (gy.k.: fórumhozzászólásokban mérföldekre kalandoznak az eredeti témától a kommentelők)
- mega LOL
A megaLOL-ban az a megaLOL, hogy ezt élő beszédben is hallom. Magyarra úgy fordíthatnám: Hát ez mega-hangosröhögés! Először kint Londonban láttam ezt chaten, a huszadik LOL után elkezdtem nyomozni, mi is az a LOL tulképp. Aztán homlokracsapás, peeeersze! Ellenben ott és akkor úgy használták, hogy tudtam, a másik monitor előtt most tényleg hangosan nevet a beszélgetőtársam. Aki hangsúlyozom, angol (vagy legalábbis csak azon a nyelven tudunk beszélni). De hogy ez a magyarba mi a bánatért került be... ehhez túl konzervatív és nacionalista vagyok azt hiszem :-) Szeretek magyarul jópofizni, ha egyszer van rá magyar kifejezésem. És titkon jól meg ( le) is nézem magamnak azt, akitől akár egy röpke megaLOL-t is hallok.
- Mert aki LOL-ozik, az nyilvánvalóan hatalmas LÚÚÚZER
- Ó igen, ne feledkezzünk meg a coming out szakszóról sem. Szép magyar mondatba ágyazva: Lindsay Lohan nemrégiben coming outolt a nyilvánosság előtt leszbikusságáról. Először is, OMG. Másodszor, Lohan kisasszony (ó igen erről jut eszembe: Silence!! I KILL YOU! :-)) leszbikussága több, mint megaLOL. Harmadszor, tényleg cikis mondjuk úgy mondani, hogy felfedte, leleplezte, előállt, bevallotta? Ezek bármelyike helyett korszerűbb egy angol kifejezést magyar toldalékokkal ellátni? Idegesítik a látens magyartanárnéni-énemet. Sajnáljátok előre is majdani gyermekeimet, akik minden LOL után alaposan ki lesznek oktatva :-))
Egyébként szívesen fogadok hasonló szócsodákat, én is gyűjtögetni kezdek, és összeállítom a nemzeti tiltólistát anglomán, egyben magyaridegen kifejezésekkel.

Másrészről persze mélyen hallgatok az olyan, aktív szókincsembe épített szócsinálmányainkról, mint a beszlípizni (értsd TV-vel elalvás előtti szituáció: - Beszlípizted a TV-t? - Igen, biztonsági 60-as szlípire tettem). Vagy a reggeli szundi már régen nem szundi, hanem snúúúúúz, csak még egy perc snúúúúz (a telefonébresztő Snooze/szundi funkciójából ered). Az Ófakk-ról nem is beszélve.

Szeánszot tartunk ismerős lányokkal egy intim kis udvarban, körben ülünk nagy párnákon. Szexről beszélgetünk persze, nagy komolysággal. Egyikük (nevezzük Cs-nek) előrukkol egy hatalmas ötlettel, amivel színt visz otthon az ágyjeleneteikbe, megszokást elkerülendő. Szemléltetésképpen a korszakalkotó Cs. felhúzza szoknyáját, és előkapja méretes hímtagját (!), ami annyira méretes, hogy játszi könnyedséggel hamm bekapja. A társaság többi tagja enyhén meghökken, majd homlokukra csapva veszik elő ők is sorban a műszereiket, igyekezve pontosan utánozni Cs. technikáját. Ekkorra mindez már a világ legtermészetesebb dolgának tűnik, értetlenül csóváljuk a fejünket, hogyan lehetséges, hogy ez eddig nem jutott eszünkbe :-))

Egy rettenetesen horrorisztikus Yonderboi zene szól a sötét múzeumban, ahol csak sejtelmes vörösfényű lámpák világítják meg a furcsán mozgó alakokat. A tárlatvezetőnk halkan ismerteti az egyes múmiák történetét, ahogy haladunk teremről teremre. Az emlegetett múmiák sorban elevenednek meg a szemem előtt. Az egyik teremben vaksin támolyog több példány is belőlük, én enyhe rettegésben töprengek, hogy ezek igaziak-e vagy alkalmazottakat tekertek be gézzel. A következő terem vörös sötétségében a földön kúszó, gézmaradványokat maguk után húzó, nyöszörgő alakokat látok, akiket jobban megnézve észreveszem, hogy derékban kettészelte őket valaki, lábak nélkül küszködnek, csúsznak-másznak felém. Épp mielőtt elérnének, átkalauzol a tourist guide egy másik terembe, ahol egy csapóajtó nyílik fel a padlón, alóla furcsa hörgést hallok - eközben idegenvezetőnket elnyelte a föld, egyedül vagyok. A csapóajtón pedig mindjárt felbukkan valami, érzem... mindjárt... de jó, hogy van, aki ráérez, mikor kell felébreszteni :-))

Találós kérdés: mikor nézik hülyének a színház közönségét
- akkor, amikor hanyatt-homlok kirohannak a színpadról, hogy az óperenciás tengeren túlon is megkeressék szerelmüket; vagy akkor, amikor "máris rohanok, megkeresem Őt!" felkiáltással tesznek három lépést, majd teljes nyugalommal leülnek a színpadon egy székre, amíg egy másik jelenet játszódik ugyanazon színpadon?

Ezen gondolkoztam sokáig, mikor kijöttem a Velencei kalmár után a színházból. Úgy indultak a színpadi események, hogy az összes színész bevonult a legelején, és a színpad hátsó felében felállított széksorra letelepedett, mint az ítélőbírák (persze az sem lehetetlen, hogy szándékolt volt az ítélőszék-benyomás). Az aktuális jelenet szereplői innen pattantak fel, kisétáltak a színpad előterébe, és játszottak nekünk. Majd visszaültek, hogy átadják helyüket a következő jelenet szereplőinek.

Zavart engem, mert az inaktív játékosokat is muszáj volt figyelnem, hogy mennyire unott arccal ücsörögnek, vagy hogy a Haumann Petra milyen arckifejezéssel szemléli, mikor a fösvény, vén zsidót játszó apukája összeomlik a színpadon.

Az öreg Haumann pedig brillírozott, elhittem neki, mikor ellentmondást nem tűrő kíméletlenséggel követelte azt a bizonyos egy font húst az adósa testéből, és azt is elhittem, amikor megtörten, egy nagy senkiként botorkált ki a színpad mögé.

A fiatal színészek is hitelesek... lettek volna, ha nincs ez a kis posztmodern újítás. Hogy nem hagyják meg a nézőnek az illúziót arra a két órácskára, hogy mindez tényleg megtörténik, a színfalak mögött sorsok dőlnek el. Nem. A színész az végig csak színész, csak eljátssza, nem létezik Bassanio, nem létezik Antonio, nincs Portia sem ez mind csak szerep. A jelenet végén egy gombnyomásra visszavedlenek színészekké a szemünk láttára, ők is csak szemlélői színésztársaik játékának, miközben átöltöznek (még mindig a színpadon) a következő jelenethez. Mindezek ellenére meg tudtam lassan szokni ezt a kis "nüanszot", és szórakoztató volt, és szövevényes, és igazán shakespeare-i: intrikák, szerelem, trükkös akadályok, álruhák, senki sem az akinek látszik, a gonosz megbűnhődik (bár erős erkölcsi dilemmába kényszeríti a nézőt, hogy valóban megérdemli-e a büntetést, jogos volt-e az igazságszolgáltatás).

Plusz meglepetés volt, hogy egy törékeny szőke lány ücsörgött a színpad szélén, aki angolul adta elő a zenei betéteket. Varázslatos, kicsit füstös hangon. Harcsa Veronikának hívják, több jazz-zenekarban is énekel, kedvem támadt megszerezni tőle egy-két albumot - csendes, hideg, melankolikus őszi esték háttérzenéje lehetne.

- "Rosszul festesz, Vincent"!

- ...ööö, ez a Ponyvaregény?

- Nem, Van Gogh.

Tudomtudom, a boldogság meg harmónia meg jólérzemmagam jelenség az tök unalmas. Ha magamtól nem jöttem volna rá erre, hálisten' ti rávilágítottok. A világirodalom mesterei a szenvedésből és kozmikus fájdalom megénekléséből éltek meg - még egy forrás, amiből nem fogom fellendíteni az anyagi helyzetem. Szóval... bocs. :-)

Alternatív megoldásképp persze nyithatnék egy másik blogot fiktív konfliktusokról, botrányokról, szenzációs felfedezésekről, pletykákról. De abból van elég, nyissátok meg az indexet, vagy nézzétek a Mónika show-t.

Az a legnagyobb gondom, hogy újból buszoznom kell reggel, és szaladni és bukdácsolni, hogy megvárjon a sofőrbácsi, majd fogat szívni, hogy heringesen utazhatok.Kicsit olyan, mintha egy fontos részemet szaggatnák ki belőlem. Azt a részemet, ami reggel csacsog az autóban, álmosan megsimogat egy még álmosabb arcot, vagy lenyugtatja a közlekedési fennforgások miatt háborgó drájvört. Azt a részemet, amelyiknek reggel muszáj az élet fontos kérdéseiről értekeznie (úgymint ordító nyelvhelyességi hibák plakátokon, idióta autósok, gonosz gyalogosok, elvetemült biciklisták, kire hasonlít az a pasi az út szélén, vagy mennyire püffedt reggel az arcom stb.) , nevetgélnie, egyezményes jelre megadni az egyezményes választ, és megfelelőképp elbúcsúzkodnia, hogy jól indulhasson a nap.
Nehezen viselem, ha egy ilyen fontos napi rutin kiesik, mert muszájból ki kell esnie... szóval ez a legnagyobb gondom, hogy szavam ne feledjem. Ez legyen a legnagyobb gondom. Jó nekem.

Vidéki szemem nincs hozzászokva ahhoz az őrülethez, amit Pesten látok. Ezúttal szó szerint őrület. Úton-útfélen zavart tekintetű férfiakba, magukban motyogó, rosszabb esetben hangosan szitkozódó nőkbe botlom. Sok a furcsa, ijesztően megviselt és kényszeres, rángásos, megkattant városlakó, akiknek félek a közelébe menni is. Amikor pedig olyat hallok, hogy életerős, bulizós, huszonéves srác napokon belül összeomlik mentálisan, az még inkább dermesztő és letaglózó.
Belül sejtem, hogy ez részben nagyvárosi betegség. Mindenkinek meg kell találni azt a kapaszkodót, ami segít, hogy megőrizzük a méltóságunkat, józan eszünket ebben a stresszel teli forgatagban, a követhetetlen sebességű és összemosódó hétköznapokban, amikor kíméletlen egymásutánban érnek harsány és elemi erejű impulzusok.
Tudni kell kikapcsolni, ellazulni egy ilyen ideget próbáló nap után, a kilátástalannak tűnő jövőben is muszáj találni valamit, amiben hihetsz, ami értelmet ad, amiért érdemes... Ezért kell egy igazi kuckó, ahol jól érzed magad párral vagy anélkül, munka után. Egy forró fürdő gyertyával, egy (szigorúan egy) pohár vörösborral. Vagy egy kedvenc könyv, vagy sorozat teával és puha pokróccal, az olvasólámpa meleg fénye alatt. Vagy épp konditermi leugrálása, margitszigeti lefutkározása a feszültségnek, és lehetőség szerint minél gyakoribb kiszakadás innen erdőbe, hegyekbe, tópartra - el innen, mert hosszú távon nem egészséges itt, érzem.